Bence mindig is izgő-mozgó, eleven kisfiú volt, sokszor bosszantotta fel szüleit viselkedésével. Nem akart délután aludni, rendesen ebédelni, vagy éppen rendetlen volt és nem akarta elpakolni a játékait. Amíg nem volt kistestvére, anya sokszor elpakolt utána, de később már nem volt erre ideje.
Közeledett Mikulás ünnepe, és anyu a Mikulás segítségét kérte.
- Bence, ha nem alszol, nem hoz ajándékot a Mikulás! Ha nem rakod a helyére a játékaidat, nagy virgácsot kapsz majd Tőle!
Így is történt. December 6. reggelén a kis cipőben a piros csomag mellett egy hosszú virgács is díszelgett.
- Na, mi az ott Bence a csomag mellett? - kérdezte apu.
- Egy pecabot! – kiáltotta Bence.
- Nem-nem, ez nem pecabot, hanem egy nagy virgács! Ez arra való, hogy ha rosszalkodsz, a popsidra lehessen vele csapni. Biztosan anyu elmondta a Mikulásnak, hogy nem mindig vagy jó.
- De apuci, én mindig jó vagyok! – és már vette is ki a csörgőt Botika kezéből…
- Háát persze – mosolygott apu.
Aztán, amikor sem anya, sem apa nem hallotta, Bence megkörnyékezte Skodapapát, és egyezkedni kezdett vele.
- Gyere papa, nézd csak, ezt a virgácsot hozta nekem a Mikulás. De én mindig jó vagyok, ezért nem is kell. Tegyük be a kazánba, égessük el!
- Bence, ez biztos? – vonta kérdőre papa.
- Hát persze! Gyere, gyere papa, égessük el! – mondta Bence.
És mit mondhat erre egy nagyapa, aki mindeközben próbál komoly maradni?
- Hát, ha tényleg mindig jó leszel, akkor égessük el. És úgy is tettek. Aztán mikor végeztek, Bence vígan újságolta a hírt, hogy bizony a virgács már nincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése